Az 1990-es évek közepén, amikor új tulajdonosai lettek a közvagyonnak és amikor úgy tudtuk, hogy a szociális piacgazdaság boldog részeseivé válhatunk, a Magyar Televízió munkatársaként egy nem tudományos, de szemléletes ? kísérletet? végeztem.

Az akkor egyetlenként létező gazdasági napilap tetszőleges cikkének olvasására kértem az utca emberét. A kísérlet kamera előtt zajlott, egészen addig, amíg az olvasó értette a leírtakat. Mikor elvesztette a fonalat, kezét felemelve jelezhette. A legtöbben néhány percen belül feladták. Az emberek nem értették, csak megtörténtek velük a dolgok. Ami itt húsz ? huszonöt év alatt lezajlott, máshol évszázadokig tartott. Felemelt kézzel azonban nem lehet sokáig bírni. Le kell engedni és utánanézni a dolgoknak. Kétségtelen, ma sincs könnyű dolguk a tájékozódni akaróknak, mégsem bújhatnak ki ? bármennyire is igazuk van ? azzal, hogy az orvosi egyetemet sem kell a betegnek elvégeznie egy vakbél miatt,?. A gazdaság, a pénztárcánk, a megélhetés azonban más. A bőrünkre megy. Le kell viszont szögezni, hogy a problémák megoldását megelőzi a megértés. E téren komoly fogadalmam, az ezópusí mese csapdájának elkerülése. Tudják, mikor a gólyát tányérból, a rókát pedig hosszú nyakú üvegből kínálták. Az emészthetetlen információk ugyanis érdektelenné, fusztrálttá teszik fogyasztójukat, rontják önértékelésüket és a legkevésbé sem segítik a személyes ? ahá ? élményt.

Ezért a magam részéről arra törekszem, hogy ? kölcsönvéve Elek János egykori TV Híradós főszerkesztő helyettes tanácsát ? a napi munka és akár fél üveg sör elfogyasztása után is első hallásra érthető legyen az, amiről a műsor szól.